Megjelent sajtóanyagok
Élet és Irodalom, LI. évf. 30. szám – 2007. július 27.)
Wagner István: Sütőtök a hokedlin
Bár életében csak epizódszerepet játszott, a fiatal festőművészjelölt már az első világháború vége felé megfordult Sopronban. Mint 1981-es kiadású Műhelynaplójában említi, sikertelen főiskolai felvételije után került Kolozsvárról – lovászfiúnak szegődve – egy vándorcirkusz társulatával az osztrák határszélre, majd onnan egyheti hányattatás során, sok nélkülözéssel és vonatok tetején hasalva vergődött vissza ismét Szatmárra, a szülői házba. Öt évvel százesztendős korában bekövetkezett halála után most a festő képei érkeztek ide – Takács Péter százhalombattai műgyűjtő jóvoltából -, az emléke előtt tisztelgő kiállításra. Ha petetikusan szeretnék fogalmazni, akár azt is írhatnám: a ,,kincsesnek” becézett erdélyi metropolisból érkezett ez a megkésett festői üzenet a ,, leghűségesebbnek” titulált anyaországi városba, E helyett inkább nosztalgiával idézem én is kolozsvári diákéveimet a hatvanas évek első feléből, amikor a rangidős mester egykori kudarcának helyszínén nemcsak Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola nagytekintélyű professzora lehetett, hanem a rektori tisztet is betöltötte sok esztendőn keresztül. A nyilvános szereplésekre viszont minden esztendőben a tartományi szalon vernisszászán került sor, amikor a patinás főtéren – a gótikus Szent Mihály-templom és frádusz Mátyás-szobrának tőszomszédságában – a Művészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palota földszintjén megjelentek a festők is képeik mellett, hogy egymással meg a kritikusokkal, a növendékeikkel, valamint termeket zsúfolásig megtöltő közönséggel találkozhassanak. Ezek az emlékek jelentek meg előttem a soproni tárlaton járva – és nem véletlenül. Hiszen Mohy Sándor nevének hallatán az ember akarva-akaratlan markásan gerezdelt sütőtök élesen kimetszett, nyers szeletére gondol, vagy bolyhosan sárgálló, rücskös birsalmára, esetleg cserépedénybe rakott napraforgó óriás tányérjára, peremén cakkosan sorjázó virágszirmokkal, Mindez rusztikus környezetben, fából faragott és festett ámlásszék vagy durván ácsolt hokedli ülőkéjén ,,tálalva”, amelynek keménységét legfeljebb egy odavetett lenvászon törülköző redőzete oldja. Nos, ezek a nézői által megszokott és már-már obligát módon elvárt, de piktúrájában saját szándékai szerint is mindegyre visszatérő, kedvenc motívumok természetesen elmaradhatatlanok a jelenlegi kínálatban is – olajjal kartonra festve vagy könnyed akvarellben egyaránt. Ifjúkori emlékeim szerint ő a ,,szocreál” tetőzése idején sem zavartatta magát különösképpen frappáns kubizmusában, inkább megtalálta a módját annak, hogy ,, a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon”. Ahogy mondani szokták, ,, a gombhoz varrta tehát a kabátot”, és jellegzetes stílusához adekvát témát válaszott. Az 1959-es Kőfaragók kalapácsot és vésőt ragadott öreg parasztpárosa annak idején marosvásárhelyi közgyűjtemény. Most erre rímel Sopronban privát tulajdonból a Kövezők útépítő férfi-triója, amelyet akár a ,,szocialista jövő” szimbólumának is vélhettek áttélesen, bigott elfogultságukban a néhai hivatalos illetékesek. Bukolikusan múltbatekintő az eltűnőfélben levő paraszti életformát idéző Szénaboglyák, szénagyűjtés című mezőségi tájképe a népviseletes házaspárral. Neki még az Anya gyermekével elitmotívumának reneszánsz madonnás áhítatát is elnézték a merev bürokrata zsűrorok. Talán a leheletfinom lilás-szürlés festői tónusok vagy a kockás nagykendő geometrikus mustrája lágyította meg a szívűnket? A kariatidaszerűen vaskos és pucér Danaidák 1971-es csoportját itt a Vízhordó félaktja juttatja eszembe, vállán magasra tartott cserépkorsóval. Ha már a hármas figuráknál tartunk, említsük a bibliai Zsuzsánna hasonlóképpen dundi Pottóját is, akire farsangi hangulatban „kukkolnak” a vének, álarcot öltve, gitárpengetés közben. Valószínűleg félresikerült sérvoperációja vagy fájdalmas szemműtétje által okozott lelki sokkjának utólagos festői „kibeszélése” a rembrandti parafrázis dr.Tulp anatómiai órájáról, az eredetileg népes orvoscsoportból kiemelt karikatúraszerű alakokkal. Végezetül ne feledkezzünk el a remekbe sikerült portrék soráról! Akárcsak nagy holland példaképe, ő is sokszor megörökítette magát tükörből, ezt is most műtermi önarcképe tanúsítja, kék munkaköpenyben, bohém módra fehér baszksapkában és nyaka köré tekert sállal, háta mögött vaskos mappá ritmusos sorával. De ugyanígy említhetjük a korai, nagybányaias kisfiút madárral vagy a kislányt mackóval, a hadapród őrmestert és a kolozsvári dívát, a kalapos hölgyet és az énekes leányt, báró Bánffy Istvánt griffmadaras falikárpittal és kedves kollégáját, Fülöp Antal Andort saját, síkszerűen dekoratív csendéletének előterében, nem utolsósorban, pedig feleségének puritán alakját fehér galléros, sötétkék ruhában vagy rafináltan virágok közé rejtett félaktját, és még hosszasan folytathatnánk a felsorolást.
(Népszabadság, 2005. október)
Erdélyiek a Belvedere-ben
A magyarországi nagyközönség ritkán találkozik a XX. Századi erdélyi magyar festészettel. A budapesti Galéria október 1-jétől a százhalombattai Takács Galéria kollekcióját fogadja be: öt kolozsvári festőművész alkotásait. Takács Péter műgyűjtő, kultúraszervező galériájának mostani fővárosi tárlata öt sokszínű életmű keresztmetszetét mutatja be. A művészeket leginkább ismerő ítész, Sümegi György szerint főként poétikus alkotónak mondható közülük Fülöp Antal György a maga lírai, vallomásos, világos színvilágú képeivel. Szolnay Sándor sajátos tájképfestészetet hozott létre expresszív erővel, színkontrasztokat mellőző fogalmazással. Mohy Sándor portré- és tájképein a kubizmus befolyását mutatja. Incze János Dés figurái különleges látószögben kerülnek a vászonra, Miklóssy Gábor életműve pedig érdekesen egyezteti össze a szocialista realizmus jegyében fogant kompozíciókat a vallásos, szürreális álomvilágot megfogalmazó műveivel.
(V. Gy.).
(Érdekes – közérzeti magazin, 2005. szeptember)
A Takács Galéria erdélyi gyűjteménye
Bemutatkozik a kolozsvári festőiskola
A százhalombattai Takács Galéria október 1-jétől, Budapesten a Belvedere Szalon, Galéria és Aukciósházban mutatkozik be Kolozsvári festők című kiállításával. A tárlaton Szolnay Sándor, Mohy Sándor, Miklóssy Gábor, Incze János Dés és Fülöp Antal Andor műveit láthatja másfél hónapon keresztül a közönség. A galéria tulajdonosát, Takács Péter műgyűjtőt, festménybecsüst kérdezzük arról, hogy miképpen lesz valaki műgyűjtő.
– Százhalombattán élek hamincöt éve, itt igazgatom a művelődési központot, ahol az elmúlt három és fél évtizedben sok-sok kiállítást rendeztünk munkatársaimmal, a battai képzőművészekkel. 1987-ben Százhalombattára került az Erdélyből elszármazott György Csaba, művésznevén Borgó – ma már Munkácsy díjas festőművész -,akivel közösen elkezdtünk erdélyi képzőművészeknek tárlatokat rendezni. Különös szép világ tárult elém, sok-sok jó ember, művészt, tanárt megismertem, akiktől rendszeresen vásároltam alkotásokat.
– A Takács Galéria XX. századi – kortárs – erdélyi gyűjteményt jelent?
– Az első öt-hat évben csak kortársakat gyűjtöttem, abból is a különlegességeket, az újat, a meglepőt. De minden alkalommal láttam a ma már nem élő tanárok, mesterek munkáit, így fokozatosan bővült a gyűjtőkör.
– Miért éppen erdélyi művészek?
– Az első világháborút követően, amikor elcsatolták tőlünk Erdélyt, máig nem gyógyuló sebet ütöttek a nemzeten a nagyhatalmak. Két világégés, önkényes békék, majd diktatúrák a művészek szabadságát gúzsba kötötte. 1990-től fedezzük fel hetven év után, hogy vannak határon túl magyarok, művészek, képzőművészek, alkotók. Havonta négy-öt napra, évente egy-két alkalommal egy-egy hétre, vagy hetekre utazom Erdélybe. Ott élnek a barátaim, ha elmúlik három hét, már fizikai fájdalmat érzek, menni kell, de úgy megyek, mint ahogy Érdre, Budapestre, Pécsre, Debrecenbe, számomra nincs határ, „légiesült”. Az erdélyi képzőművészet sokkal jobban kötődik az ott élők sokszor nyomorúságos életéhez, a szépséges tájhoz, a fájdalmas történelemhez, ezt dokumentálja a gyűjtemény.
– Mi a gyűjtés, a gyűjtemény célja?
– Tegnap voltam a Városi Könyvtárunkban, Mohy Sándorról szerettem volna egy adatot pontosítani, az erdélyi képzőművészetről, két kötet van a könyvtárban, máshol jobb helyeken még ennyi sincs, pedig odaát száz kötetre rúgó irodalma van a XX. századi erdélyi képzőművészetnek. 1990 után rácsodálkoztunk, hogy jé, ott is élnek, beszélnek magyarul, aztán megtörtént az exodus. Az erdélyi kisebbségi képzőművészetnek nincs Erdélyben közgyűjteménye, itthon a romániai magyar irodalmat sokkal jobban ismerjük, mint a képzőművészetet. A gyűjtemény célja, hogy legelőbb nekem örömet szerezzen egy-egy mű. Népművelőként munkál bennem az a hit, hogy célja van életünknek, így ha hívnak, ha lehetőséget látok a gyűjteményből évente négy-öt alkalommal kiállításokat szervezek, rendezek.
– A galériák nem csak gyűjtenek és kiállítanak, de a művekkel kereskednek is. A Takács Galéria ezzel hogyan áll?
– Kezdetben arra gondoltam, hogy milyen sokan lesznek azok az érdeklődök, vásárlók, akik Erdélyből települtek át. Ha ott vagyok, látom, hogy polgári családoknál milyen értékes képek vannak a falon. Úgy gondoltam a vevőkör azokból lesz, akik átjöttek, vagyont gyűjtöttek és meg akarják őrizni kötődésüket, kultúrájukat. A helybeli és környékbeli tradiciókat követő polgárság köréből szép számmal vannak vásárlók. Számukra a mű, a festmény a fontos, nem a származási hely. Vagyunk vagy húszan az országban, akik gyűjtőként ismerjük egymást és vásárolunk egymástól. Rendszeresen hívnak festmények becsléséhez, értékeléséhez. Visznek képeket aukciókra, ahol mindig abban bízom, hogy a nagybányai, európai színvonalú és elismertségű képzőművészet mellett rangot harcol ki magának a XX. századi kolozsvári, erdélyi képzőművészet is. A galéria telefonon történő egyeztetéssel látogatható. Sokan ismerik a 06-30/9147-847 telefonszámomat.
– Mi a célja a kiállításoknak?
– Vannak tematikus bemutatók, amelyek nem valósíthatók meg, fő művek nélkül. Szeptemberben a tatai Városi és Megyei Művelődési Központban rendezek kiállítást a testvérváros Szováta tizennégy képzőművésze anyagából. „Szülőföldem Erdély” című kiállítást bemutatok Sopronban, Kalocsán, Szentesen, Budapesten, itt láthatók a táj ábrázolás csúcsai. Ilyen alkalmakkor természetesen a gyűjtőktől, családoktól, egyházaktól, barátoktól is kérek kölcsön munkákat.
– Kanyarodjunk vissza a budapesti kiállításhoz, miért a Kolozsváriakat mutatja be?
– Kincses Kolozsvár, ha úgy tetszik Erdély Firenzéje a királyi Magyarország második legnagyobb városa, szellemi központja. A Trianoni döntésig lépést tartott Budapesttel, ezt követően a megváltozott viszonyok következtében a kapcsolat Budapesttel, a képzőművészet központjával, Párizzsal, csak vágyálom maradhatott. És mégis itt van öt kiváló művész, akik reprezentálják, hogy gazdag, sokszínű életművük európai színvonalú. Kell egy kiállítás, hogy rácsodálkozzunk ennek lehetőségét teremtette meg a Belvedere Galéria.
(-VALI-)